Négy évet kapott a Ferrari-főnökségtől, nem nyert - most hát mehet © E. Kulcsár
Az utóbbi bő tízöt évben a Ferrari nem nyert bajnokságot: utoljára 2007-ben Kimi Räkkönen lett egyéni világelső, a Scuderia pedig 2008-ban. Ez alatt az időszak alatt a Ferrari négy sportigazgatót „fogyasztott el”, nevezetesen Stefano Domenicalit, a villámalakítást nyújtó Marco Mattiaccit, Maurizio Arravabenét és a Mattia Binottot. Sok közös nincs bennük a pozíciójukon és azon kívül, hogy végül is egyikük irányítása alatt sem lett meg a hőn áhított vb-cím, és ezért előbb-utóbb menniük kellett.
Domenicali az Alonso-korszakban vezette a csapatot – vagy mondhatjuk úgyis, Alonso a Domenicali-korszakban szerepelt a Ferrarinál. Az örökösen hangoztatott „együtt nyerünk, együtt vesztünk” szlogen természetesen igaz, mint minden csapatmunkára, de mégis csak van – legalábbis egy F1-es istállón belül – hierarchia. Egy pilóta „csak” pilóta, akitől egy világbajnok szintjén és a 30-40 millió eurós fizetés mellett elvárható, hogy szinte mindig a tökéletest hozzá. Annak idején Schumacher mondta, hogy „Évente egyszer hibázhatok, az még belefér”, és ezt mindenki el is fogadja. Alonso nagyon jól ment a Ferrarinál, mégis úgy távozott 2014 végén, hogy nem lett világbajnok, és utolsó futamgyőzelme is másfél év távlatában lebegett már akkor (ha tudta volna, hogy kilenc év múlva is a 2013-as valenciai sikere lesz a végső…!).
Domenicali a 2010-es autóbemutatón Maranellóban © E. Kulcsár
Az autók, amiket vezetett, jók voltak ugyan, de sosem olyan jók, mint az akkoriban domináns Red Bullok. Domenicali, aki a majd’ másfél évtizeden át irányító Jean Todt keze alatt nőtt fel, bele is bukott az Alonso-kudarcba.
Marco Mattiacci rövid vendégszereplését voltaképp értékelni sem lehet, mert szegény mire egyáltalán hozzászokott a gondolathoz, hogy ő a Ferrari F1-es csapatának a főnöke, már lapátra tették. Nem nagy csoda, mert lehet, hogy Mattiacci pompásan tudott autót eladni Kanadában, ahonnan hazahívták, ám a F1-ben nem ez a feladat…
Mire megtanultuk, hogyan írja a nevét Mattiacci, már el is tűnt a színről © E. Kulcsár
2014/15 fordulóján volt a Ferrarinál a nagytakarítás. A FIAT csoport elbúcsúzott Luca di Montezemolo elnöktől, aki 1991-től kormányozta a Ferrari céget, és sikert sikerre halmozott. Helyette jött Sergio Marchionne, és már ő volt az, aki Mattiaccit rögvest elzavarta, és megtette sportigazgatónak Maurizio Arrivabenét. Arrivabene már korábban ott sertepertélt a csapat körül, mint a főtámogató Philip Morris embere, tehát lehet mondani, hogy valamiképp a csapat része volt, legalábbis mindenkit ismert, és őt is ismerhette a paddock népe. Felesége, Stefania Bocchi szintén negyedszázada dolgozik a vörösöknél, évek óta sajtós munkakörben.
De ismételten bebizonyosodott, hogy lehet valaki jó valamilyen részterületen, és ez igaz egykori, neves pilótákra is (lásd pl. Alain Prost), egy F1-es istállót irányítani cefetül nehéz feladat. Ráadásul Maranellóban.
Ecclestone és Arrivabene még 1999-ban az imolai futamon © K. Méhes
Holott Arrivabenének annyiban feltétlenül szerencséje is volt, hogy 2015-ben jött át Alonso helyére a négyszeres bajnok Sebastian Vettel, aki gyerekkori idolja, Michael Schumacher nyomában szeretette volna (sőt, szeretné) elhódítani a vb-címet Ferrari-színekben is. Már a második versenyén nyert Malajziában, tehát akár úgy tűnhetett, hogy a rémes 2014 után itt a feltámadás. Ami aztán eléggé döcögősre sikeredett, hiszen Vettel ugyan nyert még kétszer az első szezonjában, de 2016 megint győzelem nélkül pergett le. Ráadásul a másik ferraris, egykori és ez ideig utolsó bajnokuk, Kimi Räikkönen érthetetlenül gyengén teljesített.
2017-re azonban összejött egy jobb autó – elvégre mindig ezen múlik, a többi csak duma és magyarázkodás. Vettel megint nagy lelkesedéssel vetette magát a bajnoki címért folyó harcba, és már-már úgy tűnt, tényleg esélyes lehet Lewis Hamilton Mercedese ellen. De a nyári szünet végére elfogyott a lendület – a Belga Nagydíjtól gyakorlatilag labdába sem rúgott a brit-német kombináció ellen. Itt már volt pár olyan felettébb kínos eset, amit Arrivabenének kellett magyaráznia, de ’17-ben még lenyelték a békát, abban a reményben, hogy majd ’18-ban.
Az egyiknek sikerül, a másiknak nem: Arrivabene és Toto Wolff 2017-ben © E. Kulcsár
Ami a Ferrari szempontjából tényleg mesésen indult – és minden értelemben tragikusan végződött. Vettel szépen gyűjtögette a győzelmeket, bár egy idő után azt is elkezdték számolni, ha egy-egy hibája miatt nem vesztett volna el rengeteg pontot, miképp is állna a bajnoki tabella. Bakuban, Le Castellet-ben is hibázott, de a legnagyobb csalódás, és valamiképp a szezon fordulópontja a hockenheimi fiaskó lett, amikor az élről csúszott ki – csupán ezzel a balsikerű akcióval 32 pontot bukott (a saját 25-ét és Hamilton +7-et kapott, mivel nyert).
Ráadásul az elnök, Marchionne hirtelen rosszul lett és az aggasztó hírek nyilvánosságra hozatal után két nappal meghalt – a Magyar Nagydíjon már fekete zászló lengett a Ferrari-motohome-on és a csapattagok fekete karszalaggal végezték dolgukat.
És innentől mintha a bajnoki esélyek is a sírba szálltak volna.
Sergio Marchionne (jobbra) halála 2018-ban nagyon megviselte az egész Ferrarit © E. Kulcsár
Vettel ugyan még nyert Spában, ami reménykeltő volt, hogy a formájukat át tudták menteni a második félévre is, ám Monzától kezdve megint jött a fekete leves: további Vettel-hibák és elbaltázott taktikai utasítások.
Arrivabene mindehhez már csak asszisztál. Egyre többször lehetett hallani, hogy a Mattia Binotto műszaki igazgatóval nem éppen szívelhetik egymást, ami egy bajnokságért küzdő csapat szempontjából szintén elég tragikus.
Ráadásul Arrivabene modora, vezetési módszere is kezdte kiverni a biztosítékot több helyen. Az általa elrendelt nyilatkozat-stopp főképp az angol nyelvű médiában okozott felháborodást, mivel a bennfentes olasz zsurnaliszták azért csak-csak megszerezték a maguk kis infóit.
Igazából a január 7-i hivatalos elbocsátó üzenet csak a pecsét volt a hónapok óta szinte tényként kezelt ügyön, hogy Arrivabene megy.
Mellettem az utódom: Mattia Binotto veszi át egykori főnöke helyét 2019-től © E. Kulcsár
Emellett forr a Ferrari vezetése, Marchionne halála után felállt új, nagyfőnöki személyek helyzete sem teljesen biztos, úgyhogy Mattia Binotto, a Gestione Sportivo új első emberének a helyzete sem irigylésre méltó. Gyorsan ki is jelentette, politikával nem akar foglalkozni, egy jó autót akar a pilóták feneke alá tenni.
Csakhogy a Ferrarinál a személyi torzsalkodások, a „grande casino”, ahogy valaha még Niki Lauda emlegette a belső viszonyokat, sosem tesznek jót a versenycsapatnak. Miután Binottot lett a Scuderia vezetője előállt egy hosszútávú tervvel mely visszavezeti a vörösöket a mezőny csúcsára. Ehhez John Elkan megadott mindent de ami a legfontosabb időt és türlemet. Ám az eredmények nem jöttek és a nyomás csak egyre nőtt a Ferrarin. Bár Elkan folyamatosan kiállt Binotto mellett de 2022 év végén távoznia kellett a svájcinak. Helyét Frédéric Vasseur vette át aki már megfordult a Renaultnál, a Saubernál és most a Ferrarit irányatja. De meddig?
Nagy reményekkel érkezett Vettel de ő sem lett bajnok a Ferrarinál. © F. Ember
