A japán gyár ezekben az években kísérletezett, több koncepcióautót is építettek, valamint olyan erőforrásokat terveztek és gyártottak, melyek adott esetben több kategóriában is bevethetőek lehetnek. Így került végül 1991-ben gyártásba az Isuzu P799WE kódjelű erőforrása, mely egy 3500 köbcentiméteres V12-es erőforrás volt, és amelyet a Formula-1-ben, illetve a hosszútávú versenyzésben kívánt a gyár használni. A motor körülbelül 760 lóerős teljesítmény leadására volt képes 12500-as fordulaton, ez pedig túlszárnyalta a korszakot uraló Honda és Renault motorok teljesítményét is.
A japán gyártó mindenképpen szerette volna kipróbálni a frissen elkészült motort egy Formula-1-es autóban, a választásuk pedig a Lotusra esett, akikkel egyébként is részben kapcsolatban álltak a General Motors révén. A kiscsapat a 102-es modellt alapvetően egy V8-as erőforrás köré tervezte, így kénytelenek voltak némi átalakítást végezni az autón, hogy az Isuzu hatalmas V12-es erőforrása beleférjen a versenyautóba. Módosultak a rögzítési pontok, a motorburkolat és a hűtők is. A 102C modell a japán erőforrással a hátuljában 1991. augusztusában, Silverstone-ban futott ki a pályára Johnny Herbert vezetésével.
A teszt során mindössze hat másodperccel volt lassabb a kocsi, mint Ayrton Senna McLaren-Hondája, így nem véletlen, hogy rendkívül elégedett volt a gyár és a csapat is a látottakkal, megvolt a potenciál az erőforrásban. A Lotus rögtön érdeklődni is kezdett egy esetleges motorbeszállítói szerződés kapcsán a gyárnál.
Azonban a közös együttműködés soha nem jött létre mert az Isuzu-t is érintette az abban időszakban körvonalazódó távol-keleti gazdasági válság, így a gyár úgy döntött, nem folytatja F1-es projektjét. Az egészen zseniális erőforrást azonban megtartották, és végül egy egészen furcsa autóba építették be, egy középmotoros pickupba, amely végül koncepcióautóként maradt fent.
