A 2005-ös szezon végén lezárult egy igen emlékezetes korszak az F1 történetében, a Kínai Nagydíj leintése után elhallgattak a bő másfél évtizede a pályán köröző V10-es motorok. Ám a szezon után a Paul Stoddart által vezetett Minardi-csapat olyan súlyos anyagi helyzetbe került, hogy az ausztrál üzletember kénytelen volt eladni csapatát. A vevő pedig nem más volt mint a Red Bull aki abban az évben már csapat szinten is debütált Forma 1-ben a Jaguar csapat felvásárlása után. Dieter Mateschitz a Red Bull tulajdonosa elfogadta azokat a feltételeket, amelyeket Stoddart szeretett volna kiharcolni egykori csapatának, hogy őrizzék meg az olasz csapat hagyományait azaz tartsák meg az istálló faenzai gyárát, így tisztelegvén a Minardi előtt. A Minardi-szurkolók szerte a világon aláírásokat gyűjtöttek, hogy ne kerüljön Mateschitz kezébe a csapat, de mindhiába az üzlet az üzlet. A csapat új neve először Squadra Toro Rosso lett, ám ezt hamar megváltoztatták Scuderia Toro Rossóra (ez tulajdonképpen a Red Bull-t jelenti, csak olaszul), a csapatvezetői székbe pedig Gerhard Berger és Franz Tost került.
A 2006-os szezon rohamosan közeledett, így a régi-új csapatnak sürgősen szüksége volt pilótákra, és természetesen egy autóra is – mindkét problémájában a Red Bull segítette ki. A két pilóta az olasz Vitantonio Liuzzi és az amerikai Scott Speed lett, előbbi már bemutatkozhatott 2005-ben a Red Bullnál, utóbbi pedig az energia-italosok tesztpilótája volt abban a szezonban. Az autó, az STR1 komoly viták tárgya lett – mégpedig azért, mert a konstrukció tulajdonképpen egy átfestett 2005-ös Red Bull RB1-es volt, a szabályok pedig kimondták, hogy minden csapatnak saját autót kell építenie, nem vásárolhat mástól komplett konstrukciót.
Miután többen panaszt emeltek emiatt, a Toro Rosso azzal védekezett, hogy az RB1-es Red Bull alapjait még a Jaguar Racing (vagyis a Ford Motor Company) tervezte, és készítette, ők pedig az amerikaiaktól vásárolták meg a terveket – ezt pedig az FIA elfogadta, így szabályosnak minősült a csapat első autója. Amikor megvásárolta a Red Bull a csapatot, akkor olyan szerződést kötöttek, amely magában foglalta azt, hogy a Toro Rosso V10-es motort használhat majd a 2006-os szezonban. Ez is problémásnak bizonyult, mert az általános motorformula ebben az évben már a kisebb V8-as erőforrások használatát írta elő, így ez ellen is panaszt emelt több csapat. Az STR1-ben dübörgő V10-es Cosworth-motort így lefojtották, alacsonyabb fordulatszámon (16700-on) kellett leadnia csúcsteljesítményét. Azonban a rendkívüli nyomatékkal bíró erőforrás így is erőteljesebb volt, mint az új V8-asok, így a riválisok attól tartottak, hogy a Toro Rosso az első futamokon komoly előnyben lehet, még a gyári csapatokkal szemben is.
Azonban végül nem így történt: a Toro Rosso hiába volt a szezon elején erőteljesebb, maga a konstrukció már elég elavult volt, ráadásul a gumikezeléssel is gondok adódtak. A megbízhatósággal viszont nem volt gond, mindössze kilenc alkalommal esett ki Toro Rosso pilóta a szezon során, ebből csak három volt műszaki hiba, a többi kiesés balesetek miatt történt – köztük néhány igen látványos bukással. A két pilóta közül Liuzzi egy hajszállal gyorsabb volt, de közel azonos teljesítményre voltak képesek a szezon során – viszont az olasz pilóta rutinja szükséges volt ahhoz, hogy a csapat egyetlen 2006-os pontját megszerezze egy remek futam végén Indianapolisban.
Az évad végén viszont már valóban elhallgatott az utolsó V10-es is, a Toro Rosso 2007-re megállapodott a Ferrarival, így a következő évtől már az ő autóikban a V8-as erőforrás dolgozott.
A napiF1sztori vendégcikke.
